"Medencék, gólok, pofonok..."

A labdás sportágakban - minő meglepő - nagy szerepe van a labdának. Nincs ez másként a vízilabdában sem, nézzük hát, hogyan is alakult a játékszer története.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, a vízilabda nem magyar találmány. Az angolok kezdték játszani az 1800-as évek vége felé. Csónakokba kellett belehelyezni a labdát - ekkor még mindegy volt, gumi-e, avagy bőr. Hazánkba Dr. Füzesséry Árpád révén jutott az első játékszer, 1897-ben. Füzesséry a vízisportok szerelmese lévén folyamatosan tájékozódott az aktuális "trendekről", így került látókörébe a water polo. A polo szó egyébként szintén a labdára utal: az első labdákat indiai gumiból gyártották, Indiában pedig pulunak hívták a gömböt. Szóval megérkezett Angliából az első, szövetborítású gumilabda, ezzel hódító útjára indult hazánkban is a sportág.
Szép lassan ráébredtek a sportolók, hogy a vízilabdához egy speciális játékszerre van szükség. Természetesen elengedhetetlen volt a technika rohamos fejlődésére is, hiszen olyan anyagot kerestek, amely víz hatására nem változtatja a súlyát, alakját, egyúttal "elengedhetetlen". A 60-as években még a bőr volt a menő. Ez az anyag gyorsan "megszívta" magát, hiába cserélgették és kenték be őket víztaszító anyaggal őket, a mérkőzés végére mindegyik tekegolyó súlyú lett. A fejlesztések során jutottak el egyfajta gumikeverékhez, amivel a belsőt bevonva már játékra alkalmas, de gyorsan kopó lasztit kaptak. Több cég is gyártott és fejlesztett ilyen irányban, ennek eredményeként már világszerte jó minőségű, optimális súlyú golyóbisok repkedtek a medencékben. A szín egyébként kézenfekvő volt, a kék vízben a sárga tökéletesen látszik.
Nemzetközi versenyekre emberemlékezet óta - kisebb megszakítással - a Mikasa szállítja a labdákat. A 80-as években gyártott termékeik egyszerűen verhetetlenek voltak - véleményem szerint mindmáig azok a labdák a legjobbak, a "szőrös" Mikasához hasonlítható labdával a 90-es évek óta nem játszottam. Ez a típus ugyanis magában hordozott mindent, ami miatt érdemes volt játszani. Stabilan állt a kézben, nem pörgött ok nélkül, ráadásul oda repült, ahova az ember akarta. Volt egy olyan érzésem, a labda nem a fizika törvényei szerint, hanem a gondolataim útján száll. Erre talán legjobb példa Vári Attila svédcsavar-gólja a sydney-i olimpiai döntőből. Labdatörténeti szempontból említést érdemel még a Molten, amely nehezebb volt pár grammal és pár forinttal, mint vetélytársai - bár elnyűhetetlen volt, nem maradt életben -, valamint a Conti, amely gyorsan kopott, könnyű volt és olcsó - focizásra inkább alkalmas.
A Mikasák esetében a millenniumhoz közeledve jelentek meg komolyabb változások: a fekete csíkokat felváltotta a kék, eltűnt a szőr. Ez a típus erőteljes "kapufa" volt, ugyanis hamarabb kopott, mint a kedvelt "egymeccses" zöld Epsan, és úgy szitált, mint a gellert kapott ágyúgolyó. Nem is erőlködtek vele sokat, visszatértek a szőrhöz, de a sárga területek mellett megjelent a kék, így könnyen összetéveszthetővé vált egy strandröplabdával. (Azért az első szerva után nyilván kiderül a különbség...) Ekkor volt egy rövid átmenet is a nemzetközi trendben: kiesett a Mikasa, helyette az Epsan utódja, a Waterfly lett a beszállító. A fiúk rózsaszín, a lányok zöld labdával játszottak. A rózsaszín nem rímelt a sportág keménységével (képzeljünk el ugyanilyen színű jégkorongot...), míg a zöld rosszul látszott a kék háttérben, főleg egy rosszul megvilágított fedett uszodában.
Jelenleg a legtöbben ismét a Mikasa által gyártott kék-sárga játékszerekkel játszanak, a közelgő világversenyeken is ilyeneket fognak hajigálni, de a hazai bajnokságokban a piros-sárga színben pompázó, ár-érték arányban verhetetlen Winner-ek is gyakran előfordulnak. Bár úgy repülnek, mintha állandó szembeszél lenne. Ide kívánkozik még a Turbo és az Arena is. Ezek a márkák inkább az úszódresszek, fürdőnadrágok terén alkottak maradandót.
A játékszer hivatalos paraméterei: Férfiak esetében a labda kerülete 68-71 cm, súlya 400-450 gramm, hölgyek esetében a labda kerülete 65-67 cm, súlya 300-420 gramm.