Feltűnően érdekes módon vettek búcsút Kovács István edzőtől a Honvédnál. Miután a csapat elbukta a döntőért való csatát a Vasassal szemben, másnap kipenderítették álllásából Kokót.
Ez nem csak annak fényében érdekes, hogy 10 év alatt 6 bajnokságot, Euroligát, Magyar Kupát nyert a Honvéddal, de ez a fajta istenhozzád amúgy sem szokás az uszodában. Több érv szólt mellette, amikor megválasztották, ám már akkor megjelentek az irigység hangjai: neki világ életében könnyű volt, mindig olyan csapatok kispadján ült, amelyeknél gyakorlatilag nem kellett a játékosokhoz szólnia, mert azok maguktól tették a dolgukat (lásd: UTE).
S akkor jött a Honvéd. Még egyáltalán nem volt tele "sztárjátékosokkal" (főleg Olimpiai-bajnokokkal nem, mert hát Sydney-ig még volt két év), de már akkor nyiladozott valami. 2000-ben pedig a frissen odaszerződött főszponzor a Kőér utcába csábított pár olimpiai aranyérmest, ezzel kezdetét vette a sikersorozat, amely egészen tavalyig tartott.
Ezek számok, de ami mögöttük van, az az évkönyvekből nem derül ki. Kokó hagyta játszani a játékosokat, nem erőltetett rájuk semmit, beszélgetett velük, biztatta, vagy letolta őket - ha kellett. De soha nem akart az előtérbe nyomulni, nem harsánykodott. Mert ő is tudta jól, a sikerek nem CSAK róla szólnak, hiszen a játékosai játszanak, nem ő. És a sikerek eléréséhez pontosan egy ilyen emberre volt szükség.
Ez az ember pedig egyáltalán nem érdemelte meg, hogy se szó se beszéd, egyik napról a másikra elzavarják a kispadtól, három meccsel a szezon vége előtt. Még akkor sem, ha a zuhanyhíradó szerint jövőre ő lesz az edzője annak a Szegednek, amely történetesen a Honvéd ellenfele a bronzéremért folytatott csatában.