"Medencék, gólok, pofonok..."

Az elődöntő mérkőzések kapcsán ismét szóba került a játékvezetés. Természetesen nem olyan formában, hogy "... annyira jól, következetesen, igazságosan vezettek!". Mondjuk arról általában nem is lehet írni, ha minden rendben van - az unalmas. Ettől függetlenül a játékvezetés kérdése időről időre felbukkan, de meccs sem múlik el vitatott ítélet nélkül.
Az egyik probléma az, hogy olyan játékosok panaszkodtak, akik már nyertek legalább egy, de inkább két olimpiát. Namármost ezek az emberek példaképek! Ilyen minőségükben pedig nem szabadna kritizálniuk a játékvezetést, még ha nem is értenek vele egyet. Nem szabad, mert ez a cselekedet ugyanúgy utánzásra készteti az uszodában felcseperedőket, mint az, ha két másodperccel a lefújás előtt iksznél, derékig kiemelkedve szétlövik a kaput.
Szavaik azonban nem alaptalanok. Csak az értelmezésükkel kell vigyázni. Abban ugyanis igazuk volt, hogy szigorúan fújtak a bírók. Úgy, ahogyan az egész szezonban kellett volna. De mert nem a kezdetektől fújtak ilyen felfogásban, következetlennek tekinthető a ténykedésük. Hosszú távon viszont nekik van igazuk, ugyanis az utóbbi idők ki-ki meccsein tapasztalt szigor igazodik a nemzetközileg megfigyelhető trendhez. Bármilyen furcsán hat is, van játékvezetői trend, még ha a szabályok nem is változnak. Adódott is ebből probléma: az egyik világversenyen Kemény Dénes szövetségi kapitány tette szóvá, miért nem tájékoztatták az edzőket a felfogásban bekövetkezett változásokról. Hogy ez nem csak magyar hóbort volt, azt megerősítette több ország kapitánya is. Nem véletlenül, hiszen a bírói felfogás hatással van a taktikára, ami hat a felkészülésre, de még a játékosok kiválasztására is.
Tegyük hozzá, a másik oldal helyzete sem egyszerű. Nemrégiben beszélgettem az egyik nemzetközileg is jegyzett bírónkkal, aki érdekes dologra hívta fel a figyelmemet. Külföldön vezetni nem nehéz: odamegyek, levezetem a meccset, felülök a gépre és hazajövök. Ha bénáztam, nem hívnak többet. Itthon még akkor is tarthat a meccs, mikor már rég vége van, a lefújás után még órákat beszélgethetünk egy-egy ítéletről-mondta. Ráadásul a sorozatmérkőzések azért a bírók agyát is megterheli. Tegyük a kezünket a szívünkre, nem sok olyan bírónk van, akiket szívesen látunk meccsről meccsre a parton. Vannak néhányan, de számuk aligha éri el a tucatot.
Összességében tehát azzal van a probléma, hogy a fekete nem fekete, a fehér meg nem fehér. Soha nem is lesz az, az ítéletekbe mindig bele fog játszani egy korábbi élmény, emlék, tapasztalat. Ergo a játékosoknak és az edzőknek be kell kalkulálni a játékvezető milyenségét, a bírónak meg figyelnie kell, hogy ne baltázzon el semmit. Akkor talán lehet a játékra is figyelni.